Történt egykor, réges-régen, amiről már az idősek is csak elvétve beszélnek, hogy egy meleg nyári napon csodálatos kívánság vált valóra. Ennek történetét mesélem el most Nektek, hogy soha se merüljön feledésbe, hogy talán tényleg igaz, ha nagyon vágyunk valamire, az valóra válhat.

Főhősünk épp olyan lárva életet élt, mint az összes többi társa. A mélyből figyelte csak a felszínt, az elmosódott képeket, amik a folyómederben megbújó járatokból épp, hogy csak látszottak. Pont ezért mondhatta kedvenc időszakának a felhőtlen napokat, amikor a szikrázó napsütés, mint megannyi arany gyöngy csillogott a víz folyton mozgásban lévő tükrén. A nap sugarai jobb napokon egészen mélyre hatoltak, már-már elérve a búvóhelyet, mit otthonának mondhatott.

Mégis magányos lét volt ez, így hát egyszer úgy döntött, hiába a sok ellenvetés, feljebb mászik a meder falán és közelebbről is megnézi magának a kinti világot. Társai aggódva figyelték őt, hiszen tudták mind jól, veszélyes elhagyni a biztonságos járatokat. A folyó megannyi veszélyes ragadozót rejtett, békákat, kisebb-nagyobb halakat, amik szívesen fogyasztották vacsorára az elkószáló lárvákat.

A bátor felfedező mit sem törődve a veszéllyel egészen közel merészkedett a víztükörhöz épp, akkor amikor egy meseszép pillantó szállt le a partra, hogy a napsütésben melengesse szárnyait. Magával ragadta őt a látvány, a szárnyak pompázatos színei, amik még így a fodrozódó víztömegen át is csak úgy szikráztak. Ámulattal figyelte a karcsú és törékeny testet, akaratlanul is elszomorodva, ha önmagára gondolt, hisz lárva állapota cseppet sem volt szépnek mondható.

Ezután minden áldott nap megmászta a meredek folyómedret, hogy közel a felszínhez a tájat csodálja. Társai újra és újra figyelmeztették, hogy túlságosan nagy veszélynek teszi ki magát, de nem törődött velük. Látni akarta a megannyi szépséget, amit a Tisza partja tartogatott számára. Figyelte a fák suhogó zöld lombját összemosódni az ég szikrázó kékségével. Vágyott a nap meleg érintésére, ahogy átszökött a leveleken, és itt-ott erős fényétől szinte átvilágította őket, megmutatva minden apró erezetüket. Csodálta az elröppenő szabad madarakat, akik idegen tájakat és csodákat fedezhettek fel.

Nap nap után sóhajtva figyelt és várta mikor tűnik fel újra a csodálatosan színpompás rovar odakint, közben egyre jobban vágyakozott ő maga is a friss levegőre. Találkozni akart a pillangóval, de félt, hogy külseje elrettentene egy ilyen szépséget.

Az idő rohant, a levegő pedig egyre kellemesebbé vált odafent. Hősünk egyre jobban érezte, hogy minduntalan hívja őt egy megfogalmazhatatlan erő, egy késztetés, hogy elhagyja a víz óvó fedezékét. Fohásza, mit szinte minden nap elrebegett magában végül a csoda közelébe repítette, mire oly régóta vágyott.

A folyó tündére talán bátorságára figyelt fel, talán csak a kitartása keltette fel érdeklődését, de az is lehet, hogy épp csak jó kedvében szeretett volna valami csodát hozni a világba. Nem árulta el a kis lárvának az okot, de magához hívatta folyómélyi rejtett birodalmába a kérészt.

– Mire volnál hajlandó, hogy leghőbb vágyad teljesüljön? – kérdezte a tündér.

– Bármire, oh úrnőm! – vágta rá gyorsan és talán kissé meggondolatlanul az apró rovar.

Zavarban volt, hiszen sosem találkozott még a tündérrel, sőt a történetekről is, miket róla hallott, úgy vélte kitalációk csupán.

– Veszélyes a fenti világ, tudod-e?

– Természetesen, de én mégis minduntalan fentre vágyom.

– Megadhatom, amit szeretnél, ám azért, hogy te örökké fent élhess életed, társaid felszínen töltött ideje lerövidül majd.

– Ez mit jelent pontosan, úrnőm? – puhatolózott finoman.

– Attól a naptól, hogy te a friss levegőn töltöd az életed, minden más Tiszavirág csupán néhány órát kap a fenti világból. Életük arról fog szólni, hogy itt lent a mélyben várják három évig, amíg képesek lesznek elhagyni a mély sötétjét, hogy aztán egyszerre változzanak át és tegyék még csodálatosabbá a világot táncukkal, aminek végén utódaiknak életed adva, végleg elhullnak mind egy szálig.

– Mindegyikük sorsa ez lesz, egytől-egyig? – kérdezte elképedve.

A tündér csak bólintott és útjára engedte a még mindig a tágas, szabad világért vágyakozó kérészt, aki kétségekkel telt szívvel indult haza, magányos erődjébe a folyó medrében.

Nem tudta, hogy mit tegyen. Társai egyhangú és unalmas életet éltek a mélyben, ő legalábbis annak látta. Folyton csúfolták, hogy többre vágyott, hogy mást akart, mint ők. Talán az ő életüknek is értelmed adna azzal, ha a fenti világ csodájára járna táncuknak.

Napokig merengett a víztükör alatt, miközben vágyakozva figyelte a parton kergetőző pillangókat.

– Döntöttem! – suttogta szinte csak maga elé. – Elfogadom az ajánlatot, oh folyó tündére!

A víz lassan csillogással telt meg, mintha a melengető napsütés szemcséi szóródtak volna be a felszín alá apró gyöngyök formájában. A pici kérész érezte, ahogyan lassan megváltozik. Kiemelkedett a vízből, szikrázó fény ölelte körbe, bár nem tudta eldönteni, hogy a nap melegét érzi, vagy a varázslatét. Nőni kezdett. Egyre nagyobb lett, miközben fokozatosan átalakult a teste, s közben egész lénye is. Néhány perc leforgása alatt a parton találta magát, erős gyökerekkel hatolva a puha talajba. Apró lábai helyett hosszú ágak nőttek ki testéből, melyek végén vékonyka levelek sarjadtak. Ágai a víz fölé hajoltak, de bármennyire is ruganyosak voltak, hiába próbálta nem érte el a szív felszínét, ám végre érezte a nap melegét, mintha csak simogatta volna a fény minden egyes levelét.

Ahogy teltek a napok, ágait egyre több lakó és látogató járta be. Rovarok, köztük persze pillangók is, színpompás szitakötők és folyton szaladgáló mókusok. Nehezen telt be a látvánnyal és a sok érzéssel, ahogyan a szellő simogatta, vagy az erős szél tépázta ágait, de azok minduntalan ellen álltak a természet erejének.

Aztán egy nap megtörtént a csoda. Társai, mint megannyi repkedő virág törtek fel a felszínre és kapaszkodtak egymásba. Ámulattal figyelte vad táncukat egészen addig, amíg végül mind el nem hullottak, ahogy a tündér megjósolta.

Hogy a szél fújt csak az ágak között, vagy a fűz sóhajtott szomorúan, máig sem biztosak benne, akik mesélik e mesét, de azon a napon a kis hős bizony néhány pillanatig mégis arra vágyott, bár ott táncolhatna társaival a víztükör felett, ám nem tehetett mást, csak ágaival hajladozott és néha megpróbálta felfogni esésüket, pedig tudta jól, hogy a folyó befogadja majd a sok-sok kérészt, rövid időre bölcsőből sírjukká válva.