Gréta csüggedten ücsörgött a hintában, ami biztosan arra várt, hogy hajtsák végre, de a kislánynak nem volt különösebben kedve hozzá. Borús napra virradt, nem rég pedig még az eső is esett egy kiadósat, ami tökéletesen visszatükrözte a hangulatát.

– Ennyire nem lehet rossz a helyzet – jelent meg Misi a bokrokon túl.

A kisfiúval már régóta barátok voltak. Azóta, hogy először találkoztak az óvodában, és most elképzelhetetlen akadálynak tűnt, hogy Gréta nélküle kezdje az iskolát bent a nagyvárosban. Így hát sóhajtva figyelte csak, amint a fiú bemászik a kis járaton a bokrok alatt.

– El kell költöznünk és ma reggel elaltatták Brunot. Mégis, hogy mondhatod, hogy nem rossz a helyzet? – remegett meg a kislány szája a széle, de végül megkeményítette a tekintetét, és csak tovább bámulta a ritkuló fűvel borított talajt.

– Tudod, hogyan lesz a szivárvány? – kérdezte Misi rövid hallgatás után.

– Hát persze, hiszen együtt hallgattuk meg, amikor a szomszéd Pista bácsi beszélt róla. Valójában csak azt látjuk, ahogy a fény megtörik az esőcseppeken és színeire bomlik. Miért?

– Hát azért!

Mutatott Misi a távolba, de Gréta csak lassan emelte fel a fejét, mire meglátta a szivárványt az égen. Ezúttal még se tudta értékelni a csodás égi jelenség felbukkanását.

– Tudtad, hogy egyesek szerint a szivárvány tövében kincset lehet találni? – kérdezte Misi.

– Butaság, mert a szivárványnak nincs vége, hiszen csak fényből áll.

– Lehet, de mi van akkor, ha tényleg ott a kincs? Manci néni szerint szivárvány idején előbukkannak az erdőben a szerencsehozó manók. Ha ilyenkor kívánsz valamit és tényleg igazán akarod, valóra válik. Gyere, keresd meg velem a kincset!

– Eszem ágában sincs! Sárosak leszünk eső után a fák között, és anya mérges lesz miatta.

– Kérlek! Legyen ez az utolsó kalandunk, mielőtt a városba költözöl!

Gréta halk sóhajt hallatott, de végül kiugrott a hintából. A lábai halk cuppanással értek földet, amire Misi arcán széles mosoly jelent meg. Őt aztán cseppet sem zavarta a sár.

Becélozták a szivárványt, aztán útra keltek az erdőben. A nap itt-ott barátságosan átsütött a levelek között, amitől az erdő egészen mesebeli külsőt kapott. Rövid útjuk nem tartott sokáig, mert hamarosan egy kissé ázott dobozra bukkantak az egyik nagy tölgy alatt.

– Nahát! A kincs! – lelkendezett Misi, de Gréta még mindig húzódozott. – Nézd! Az van rá írva, hogy csak egyet válassz. Mintha valaki itt hagyta volna.

A kisfiú leguggolt a kissé elázott karton doboz mellé, hogy megnézze a tartalmát. Kis hezitálás után végül Gréta is mellé lépett.

– Az mi? – mutatott egy rózsaszín virágmintás dobozkára.

Misi kivette a dobozból, miközben elsiklott a keze egy játékautó mellett. Mindig is ilyenre vágyott. Felhúzhatós, gyors sportkocsi volt, szép piros színben. Szinte mintha új lett volna.

– Szerinted fejenként egyet választhatunk? – kérdezte gondterhelt arccal, miközben Gréta a zenedobozt szemlélte meg. Amikor kinyitotta, csodás dallam csendült, amitől végre halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Szerintem igen – felelt tétován, még mindig a dobozt szorongatva, amíg észre nem vette a mozgást a játékok alatt.

Ijedten lépett hátra, attól tartva, talán egy veszélyes erdei állat, netán egy patkány bújik meg odabent, de helyette egy aprócska zsemle színű kiskutya dugta ki a fejét. Bizonytalanul tette vissza a zenedobozt, és vette ki helyette a kutyust. Persze először hagyta neki, hogy megszaglássza a kezét és kicsit megismerje.

– Micsoda szerencse! Épp olyan, mint Bruno – motyogta halkan, szinte csak magának. – Én őt választom! – döntött végül és visszaadta a zenedobozt Misinek.

Nem sokkal később immár a kutyussal együtt tértek vissza az udvarra. Gréta nem is igen figyelt rá, amikor Misi elköszönt és haza indult, annyira lekötötte új kedvence, így azt sem látta, hogy a kisfiú a teraszon álló asztalon hagyta az áhított zenedobozt.

Később kiderült, hogy épp Manci néni kutyája kölykedzett le néhány hete. A kutyus bizonyára elcsatangolhatott, de az idős asszony boldogan bízta Grétára az izgága kis jövevényt.

– Itt maradunk! – érkezett haza Gréta édesapja késő délután. – És ezt találtam odakint.

Az asztalra tette a zenedobozt, amit a kislány elképedve szemlélt meg, miközben édesapja arról számolt be, hogy amikor a szomszédok megtudták miért kell elköltözniük sorra érkeztek a megrendelések. Gréta édesapja ugyanis asztalos volt, és azt remélte, a városban majd több munkája lesz, mint itt vidéken. A kislány kifelé pillantva mintha még láttott volna az udvar végében egy zöld csúcsos sipkát, de aztán olyan hirtelen tűnt el a bokrok mögött, hogy nem tudta vajon ténylet ott volt-e, vagy csak képzelte a szerencsehozó manót.