Teodor egyszerű kis nyúlként élete életét, mégis mindig valami többre vágyott. Nem emelkedett ki a többiek közül, nem ismerték ügyességéről, mint a mókust, ravaszságáról, mint a rókát, vagy erejéről, mint a medvét. Bár gyorsasága kimagasodott, de nem ő volt a leggyorsabb az erdőben. Kis élete során folyton próbált rájönni, miben is lenne igazán kiemelkedő, így hát folyton valami új dologban próbálta ki magát. Lelkesedése töretlen volt, annak ellenére, hogy sorra érték a kudarcok. Próbálkozott ácsolással, de a madárodú bejáratához elképzelt erkély nem tartott sokáig. A süni vackát is megpróbálta berendezni, de szegény Elemér a nagy művelet után semmit sem talált meg, sőt akadt, aminek örökre nyoma veszett. A festészet sem tartozott az erősségei közé, már csak azért sem, mert színtévesztőnek született. A szülei úgy gondolták, lassan tényleg fel kellene adnia, és egyszerű nyulakhoz illő tevékenységekkel foglalkoznia. Répát csenni és enni természetesen a Gazda kertjéből. Teodor mégis ennél többre vágyott, meg aztán a veszélyt sem szerette, amivel a lopkodás járt.

Történt aztán egy nap, hogy az erdő lakói arra ébredtek, a Gazda éktelen haragra gerjedt. Gerebjével a kezében állva szórta szitkait az erdő lakói felé. Tudta jól, néha elcsennek ezt-azt, főleg a nyulak a répát és más zöldségeket, sőt időnként még az is előfordult, hogy kint hagyott nekik néhányat, csak hogy segítse a télre készülő állatokat. A mai nap mégis más volt, a Gazda még sosem volt ennyire mérges. Teodor messziről figyelte, mit kiabál, és hamar kiderült, hogy a kertjét ezúttal csúnyán megtépázták. Nem egy, de több növény levelei is nyomtalanul eltűntek, itt-ott még nedvdús szárakat is megrágcsált valaki, amitől egyes palánták teljesen tönkre mentek. Teodor elhatározta, ő bizony utána jár a dolognak.

– Majd én kiderítem mi történt! Talán nem vagyok jó ács, vagy festő és a lakberendezésben sem jeleskedem, de lehet, hogy jó nyomozó válna belőlem!

A szülei ezúttal is csak csóválták a fejüket, bizony nem kellene belefolynia ebbe a bonyolult ügybe, mert a végén még komolyan pórul jár. „A Gazda nagyon mérges, jobb nem a közelébe menni!” Mondogatták mindketten, de Teodor hajthatatlan volt, mint mindig, ha valamit a fejébe vett.

– Gazduram! Majd én kiderítem, mi történt itt. Higgye el, nem mi nyulak tettük, hiszen mindig jó viszonyban voltunk egymással, igaz-e? – a Gazda hümmögött kicsit, de aztán végül beleegyezett, és nagy dérrel-durral bement a házba.

Teodor felmérte a terepet, megvizsgálta a kertet. A nyomok úgy tűnt, itt-ott egészen frissnek tűntek, bár akadt köztük ugyan régebbi is, de egyértelműen apró rágcsálást mutattak. Elgondolkodott, hogy ki tehetett ilyet. Vajon az egér? Vagy véletlenül a vakond nézett félre valamit? Vakondtúrásnak nyomát sem látta, bár azt tudta, hogy Kázmér mindig rendben tartja a veteményes földjét. Bár néha csinált egy-egy kisebb dombocskát, aminek a Gazda nem örült, de cserébe eltűntette a földből a kártékony puhatestűeket.

Teodor nyomokat keresett, míg nem aztán a sok kutatás után elszörnyedve vette észre a bőrt... Ott hevert a bokor alján, szárazon, pikkelyesen, Teodor pedig lélekszakadva rohant, hogy összehívja az erdő lakóit.

– Nagy a baj! Eddig azt hittük valaki megdézsmálta a Gazda kertjét, de úgy tűnik, talán Piri kígyó rajta kaphatta, mert eltűnt! Nem maradt más belőle, csak a bőre! Ő tudjuk, hogy nem eszik semmiféle növényt, úgyhogy bizonyára szemtanú volt. Ártatlanul kellett pusztulnia. Már nem csak kártevésről van szó, ez... ez bizony sokkal komolyabb! – egészen belelovallta magát saját szavaiba, amitől szinte se nem látott, se nem hallott.

Szegény állatok próbáltak megszólalni, de Teodor azonnal tovább is állt, így aztán nem hallotta, hogy mivel próbálnak neki segíteni. A szülei csak sóhajtozva ráncolták a homlokukat.

Napok teltek el. Teodor próbált további nyomokat találni. Néhány nyálkás folt ugyan akadt, de nem jutott sokra velük. A pajtáig vezettek, de ott egyszeriben abbamaradtak. Úgy tűnt a Gazda is megnyugodott, hiszen azóta nem történt hasonló eset, sőt észrevette, hogy a pajtában új állatok jelentek meg. Lelkesen mutatta a gyermekeinek a gubókat. Nap, nap után figyelték, hogy mikor kezdenek el mocorogni, vajon mikor kelnek ki az új jövevények? Leginkább a Gazda kislánya volt lelkes, naponta többször is kiment a pajtába és csak figyelte a kis csomagokat. Amikor hajnalban átsütött rajtuk a nap, szinte látni lehetett hogyan fejlődik bennük az új élet.

Teodor persze nem adta fel. Piri eltűnése nem hagyta nyugodni, még egy kisebb sírt is ásott neki, de nem értette mások miért nem jöttek el a megemlékezésre. Míg aztán egy nap meglátta a legszebb dolgot, ami valaha is az útjába került. A nap szikrázóan sütött, a növények pedig meglepő módon egyszeriben egészen színesek lettek Teodor körül. Felpillantott és meglátta a tucatnyi pillangót. Színpompásak voltak, mint egy nagy kavargó örvény. Elreppentek felette, jókedvükben beszélgettek egymással és a virágokat keresték. Teodor még sosem látott ilyen állatokat, bizonyára más környékről érkezhettek. Végülis szárnyaik vannak, gondolta, nagyobb távolságokat megtehetnek, mint egy egyszerű nyuszi.

– Nagyon szépek igasssz? – hallott meg egyszeriben egy ismerős hangot a háta mögül.

Megfordult és meglepetten láttta meg az ismerős fejet, majd a hozzá tartozó hosszú testet is elbújni a tisztás felől.

– Piri? Hogy megnőttél! Azt hittem... Oh, de jó, hogy látlak! – Teodor lelkesen sietett oda a kígyóhoz. Itt meg kell jegyeznünk, hogy Piri még így sem volt különösebben nagy a nyúlhoz képest és mérges sem volt, így aztán könnyedén lehettek ők ketten akár még barátok is. – Megtaláltam a bőrödet a bokrok alatt néhány napja. Azt hittem végzett veled az, aki kárt tett a Gazda kertjében.

Piri erre szélesen elmosolyodott és elmesélte Teodornak, hogyan fejlődik egy kígyó. Ők bizony, amikor már túl szűknek érzik a bőrüket, egyszerűen ledobják magukról, mert addigra már ott az új alatta, ami sokkal kényelmesebb. Teodornak felettébb furcsa volt ez, hiszen vele bizony együtt nőtt a bundája, de legalább mostmár értette mi történt.

– De abban igasszad volt, hogy láttam mi történt a Gasszda kertjében. A pillangók voltak, assz új jövevények. Asszt hiszem a Gasszda is rájött már mostanra, de a kisszlánya miatt nem tett szemmit. – Teodor még mindig nem teljesen értette a helyzetet, hiszen a pillangók csodaszépek és úgy tűnt, hogy a virágokat kedvelik, nem esznek leveleket, és semminek sem rágcsálják meg a szárát.

Beletelt egy kis időbe, amíg Piri elmagyarázta neki, hogy a pillangók bizony régen hernyók voltak. Falánkak. Sok-sok levél kellett nekik, hogy nagyra nőhessenek, hogy aztán bebábozódjanak és átváltozzanak pillangóvá.

– Tehát bár most szépek, de igazából miattuk lett oda a paradicsom fele? Nem hittem volna! Azért ez nem igazságos. Tőled félnek a Gazda gyerekei, ezért elzavarnak a kertből. A pillangókat pedig úgy csodálták, pedig kárt tettek a növényekben. Pedig te néha még a kártékony állatoktól is megszabadítod őket!

Teodor bosszúsan ráncolta a homlokát. Úgy tűnt, őt jobban bántja ez a helyzet, mint magát Pirit, de hát az élet már csak ilyen bonyolult. Piri igazából jobban szeretett az erdőben élni, ritkán ment a Gazda kertjébe. A pillangók pedig tovaszálltak, bár szépek, de úgy tűnt, hogy nagyon törékenyek is, mert ahogyan Teodor figyelte őket gyorsan csökkent a számuk. A gyerekek játszani próbáltak velük, de a vékony szárnyak ezt nem viselték túl jól. Gyűjtők is megjelentek az erdőkben, akik kegyetlenül tűvel szúrták át a pillangókat, hogy táblára tegyék őket. Teodor bár nem tudott repülni és nem volt olyan szép és színes, mégis örült neki, hogy ő csak egy egyszerű nyúl, aki jól bírja a dögönyözést és senki sem akarja tűvel táblára tűzni, ahogyan Pirit a barátját sem.