– De hiszen már egy hete csak a szobájában gubbaszt. Mindent megpróbáltam. Megsütöttem a kedvenc süteményét, tegnap este még kakaót is vittem be neki, pedig tudod, hogy nem tartom jó ötletnek lefekvés előtt – sóhajtott Etelka.

A hangja nem bosszúsan csendült, inkább fáradtan és tanácstalanul. Nem igazán várt megoldást a férjétől, amikor este elpanaszolta neki az érzéseit, csak ki szerette volna adni magából, ezért is lepte meg, amikor Gyuszi csendesen hümmentett egyet, majd elgondolkodva megszólalt.

– Valami másra lenne szükség, ami magához téríti. Szörnyű, ami történt, a legszörnyűbb dolog, ami történhetett vele és még csak tizenhárom éves. Saját magát sem érti még, nemhogy a világot, ami ilyen rútul elbánt vele.

– De hát mit tehetnénk? Mi mást, mint hogy itt vagyunk neki? – Etelka hangja egy pillanatra megremegett. Nehezen tartotta magát, hiszen bár Bori úgy érezhette magát, mint a legszerencsétlenebb ember a világon, de a nagyszüleinek is emberfeletti kihívásnak érződött mosolyogni ezekben a szörnyű időkben.

– Gondolj csak bele. Nem elég a tragédia, még új helyre is került. Távol a barátaitól és mindattól, amit megszokott. A város hangos nyüzsgése sosem lesz olyan, mint a házuk a kis tó partján. Itt folyton jár a villamos és alig látsz egy talpalatnyi zöldet... – Gyuszi elakadt, mintha csak villanykörte gyúlt volna a feje felett, aztán hirtelen felpattant és kisietett a nappaliból, hogy a kissé kopott, de még működő számítógéphez üljön le.

– De nagypapa, én nem akarok felmenni a tetőre! Esik az eső. Jó nekem itt a könyvemmel – nyafogott Bori, miután Gyuszi már tíz perce azzal nyaggatta, hogy mutatni szeretne neki valamit odafent.

Két hét telt el. Ez idő alatt lázas munka folyt odafent. Még Etelka sem tudta pontosan, hogy miben mesterkedik az öreg, csak a munkásokat látta, régi barátokat és volt kollégákat, akik újra és újra megmászták a négy emeletes kis panelház lépcsőit, mindenféle ládákkal és dobozokkal megpakolva.

– Csak pár percre rabolom az idődet, gyere kérlek!

Bori végül sóhajtva feltápászkodott.

Amikor kiléptek a tetőtéri feljárón az eső már épp csak szemerkélt, a lány szeme pedig csodálkozásra nyílt, amikor körbepillantott és meglátta a zöldtetőt. Az előtte piszkos és szürke terület egészen hasonlatossá vált a kertjükhöz odahaza. Guszi még egy kényelmes padot is intézett, egy kis csobogó mellett, amin megcsillant az itt-ott kibukkanó napsugár, mintha csak a remény kúszott volna be általa a város egyhangú monotonitásába. A padba két nevet véstek, Bori szüleinek a nevét. A kislány mélyet szippantott a friss eső utáni levegőből, amit megtöltött a növények és virágok összetéveszthetetlen illata. Szeme megtelt könnyel, aztán hirtelen a nagyapja ölelésébe fúrta magát. Az idős férfi szíve csordultig telve szeretettel úgy zsibongott, mint már sok éve nem. Óvatosan átölelte Borit és finoman simogatta a haját.

– Így mindig velünk lesznek – súgta elcsukló hangon.

– Pont olyan, mint otthon, épp olyan az illata – felelt el-elakadva a lány.