Mindenkinek van titka. Kinek kisebb, kinek nagyobb. Akad, aki nem is csak egyet birtokol, hanem titkok egész hadával rendelkezik. A Vasorrú bába sem tartozott a kivételek közé. Persze azt mindenki tudta, hogy imádja a gyerekeket. Főleg sütve, nem csak úgy szaladgálva, visítozva. Azt azonban nem sokan, sőt talán senki sem, hogy mindig is titkos hobbija volt a sütés-főzés. Mármint az igazi mesterművek összeállítása, nem csak a zajongó kölykök raguvá változtatása. Sütni egy egészen kicsit jobban szeretett és nem csak mézeskalácsot, bár a húsos ételek voltak a kedvencei, amin talán nem lepődünk meg annyira.

Így, amikor a Csillagkapu meghibásodásának hála arra eszmélt, hogy a tűzhely mellett áll, a ruhája pedig inkább illik egy cselédhez, mint boszorkányhoz, döbbenten meredt a fazékban rotyogó ételre. A kezében fakanál virított, a homlokán pedig a nagy melegtől izzadságcseppek gyöngyöztek. Idegesen szippantott bele a levegőbe. Átható borsos, de mégis édeskés illat vette körbe. Szimatolt még kicsit, mostmár közelebb hajolva a kondérhoz.

– Rozmaring. Hús, talán szarvas. Kevés a só, ez már most biztos! Tészta? Pedig a házi galuska mennyivel jobb lenne! – csóválta a fejét, miközben az ételt elemezte. Egészen belemerült, így már közel jártak a törpék, amikor meghallotta a jellegzetes füttyszót. Homloka menten ráncba szalat. Arról nem volt szó, hogy másoknak kell főznie! Viszont arról sem, hogy ehhez a finom raguhoz nem készült kenyér! Oh magasságos! Milyen remek is lenne, ha a friss vekni illata töltené be a... kopott, aprócska kunyhót. Most tűnt fel neki, hogy a hely, ahová került felettébb szűkös ahhoz képest, amit megszokott. Az ő kunyhója ugyanis bár kívülről nem tűnt túl nagynak, de belül már más volt a kép, főleg az emeleten, ahol nem sokan jártak. A földszint más tészta, ott nem vitte túlzásba a küllemet a gyerekek miatt. Hová lehet díszíteni a ketreceket? Ellenben odafent mindig rend és szépség uralkodott. Itt bezzeg minden réginek tűnt és enyhén szólva is lelakottnak. A törpéknek bizonyára nem sok idejük jutott felújításra. Mégis, hogy lehet így élni! Sehol egy hímzett terítő vagy egy szép váza!

– Megjöttünk, drága Hófehérke! – reccsent Morgó mély orrhangja az ajtóból. A boszorka megdermedt. Az egyértelmű volt, hogy ő bizony nem Hófehérke, és távolról sem tűnik annak, még sötétben sem, de ezt elsőre hátulról nem szúrták ki a fáradt törpék. Gyorsan kellett cselekednie. A Vasorrú bába szerencséjére az éves Mese-jövő Konferencia előttre befizetett az Édes, krémes mágia képzésre, amit a nagy Süt Imre tartott. Ott lapult a zsebében a muffin, amin aznap dolgozott és ami most jó szolgálatot tehetett. Gyorsan harapott belőle és arra gondolt, bár kevésbé lenne hajlott a háta és vas az orra. Még így is, amikor megfordult, a törpék egymásnak csapódva buktak fel, ugyanis az elől állók megtorpantak, a hátsók viszont lökték őket előre. A lendületnek hála Morgó a padlón kötött ki, ahogyan mellé terült Szundi és Vidor is, habár utóbbi úgy tűnt igen jól szórakozik.

– Te meg ki vagy? – halk suttogó motyogás szűrődött a hátul állva maradók közül, amikor végre Szende elsőként rátalált a hangjára, amíg a többiek üggyel-bajjal feltápászkodtak.

A boszorka először csak hunyorogva méregette őket. Heten, mint a gonoszok! Talán a törpékre is hatással lehet, ha okosan csinálja. Kicsik, mint a gyerekek, egy kis mézesmázosság sokat segíthet, bár az ízük biztosan nem olyan finom. Rágósnak tűntek.

– Oh kedveseim! Drága barátnémat hirtelen teendők szólították el, de nem szerette volna, hogy itt maradjatok étlen, így engem kért meg, hogy ugorjak be helyette, amíg vissza nem tér. Boszi, akarom mondani Bori vagyok vagyok, de sokan csak a konyha tündéreként emlegetnek – duruzsolt bájtól csöpögő hangon, az arcára kedvesen angyali mosolyt varázsolva. Ha kívülről látta volna magát, biztosan menten rosszullét környékezi.

A törpök azért gyanakvóan méregették, főleg Tudor tűnt bizalmatlannak. Vidor azonban nem fogta vissza magát, miután talpra kecmergett leült az asztalhoz és a kanálért nyúlt... volna...

– No-no! Mi lesz a kézmosással? Mégis csak a bányából jöttetek! Mi van, ha hazahoztatok valami sötétben lappangó mélységi kórságot? Megtisztelhettek annyival, hogy a munkámat tiszta kézzel fogyasztjátok – korholta őket rosszallón a szépségnek álcázott vénség.

A törépék kissé morgolódva indultak meg, pedig ezt leginkább Morgótól szokták meg, de végül mind eltűntek a fürdőszoba irányában. A Hófehérke helyét átvett gonosz nőszemély pedig keresgélni kezdett a polcokon. Nem telt sok időbe mire végre fellelte a fűszereket, és legnagyobb mázlijára ott volt az is, ami kellett neki. Nem sajnálta a citromfüvet a raguból, de azért megszótra még egy kis plusz sóval és borssal is, hogy elnyomja az altató ízét, aztán tálalni kezdett.

A hetes fogat tagjai sorban szállingóztak vissza, és foglalták el helyeiket a hosszúkás fa asztalnál. Mélyet szippantottak az étel kellemes illatából, volt, aki még a száját is megnyalta mielőtt belefogott volna.

Bár a Vasorrú kiváló ízléssel rendelkezett, ami a süteményeket illeti, bizony szakács tudománya sem maradt el. Az étel kiváló volt, így a törpék jól megtömték a hasukat, még a kezdetben szkeptikus Tudor is. Ő azért időnként szúrósan méregette a nőt, de a gyomra korgásának képtelen volt ellenállni. Dolguk végeztével és néhány bátran kiengedett böffentés után a csapat szállingózni kezdett. Derék szakácsunk persze magában elnyomott fintorokkal jutalmazta ételének ilyesfajta dicséretét, a fejében pedig csak az járt, hogy ezek itt épp olyan zajosak, mint a neveletlen kölykök. Pitébe valók, nem ágyba!

– Jó pihenést, kedves törpék! – vette elő nagy küzelmek árán kedves és behízelgő hangját, de amint végre meghallotta a hétféle horkolás és szuszogás zajait keveredni mérgesen fújt egyet.

– Na persze! El sem mosogatnak! Nem szedik le az asztalt! Csoda, hogy ezeket a kis hercegnőket mindenki igazi szentnek tartja. Én aztán nem látnék el hét faragatlan törpét nap, mint nap, csak azért, hogy tető legyen a fejem felett. Modortalanok és még rusnyák is! – morgolódott magában, kissé meg is borzongva a gondolattól, hogy ezt kellene tennie minden áldott nap. Mások érdekét szolgálni, mint valami jótevő. Inkább tűnt rabszolgainak a helyzet.

Igaz odakint már alkonyodott, de ő már terveket szőtt a következő napra. Az holt biztos, hogy innen mielőbb le kell lépnie! A ruha, a hely, cseppet sem volt ínyére, bár lehet, hogy megszerezhetné a mesebeli herceget, de valószínű, hogy a fickó egy unalmas fráter és nyálas is. Úgy döntött elsőként megpróbál kezdeni valamit a ruhájával. Keresett, kutatott, amíg tűt és cérnát nem talált. Magához vett még néhány feleslegesnek vélt függönyt, hogy a cseléd kosztüm végre kinézzen valahogy. Később még jól jöhet, ha nem ennyire toprongyos. Néhány óra múlva már legalább, ami a külsejét illette jobban érezte magát. Levelet fogalmazott, kenyeret gyúrt. Úgy vélte mire a törpék felébrednek ilyen kiadós citromfüves szarvas ragu után, ő már bizony messze jár.

Bóbiskolt ugyan egy keveset, amíg a kenyér kelt, de végül hajnaltájt sütés után felkapott egy lámpást és kisurrant az ajtón. A levélben a csapat tudtára adta, hol a kenyér, és hogy úgy döntött, elmegy málnát szedni a mai málnás pitéhez.

Az erdő sötéten és kihaltan terpeszkedett a boszorka előtt, de mégis ki lehetett benne veszélyesebb, mint ő maga? Pontosan tudta, hogy merre vegye az irányt. A Gonosz mostoha az elbeszélések alapján szimpatikusnak tűnt. Jól bánt a mérgekkel, és kiválóan ismerte a szív titkait, na persze, ha az már nem dobogott az ember mellkasában. Jó-jó Hófehérkénél kissé benézte a dolgot, de bizonyára nem hibázik gyakran, ha az ellenfeleit kell eltennie láb alól.

A bába terve már készen állt. Rá kell dumálnia a mostohát, hogy segítsen neki hazajutni. Cserébe elmondja neki, hol van a törpék kunyhója, aztán már azt csinál az éhenkórászokkal, amit csak akar. Az ingyen bányamunkások sose jönnek rosszul egy kiránynőnek. Drágaköveket és aranyat hozhatnak a házhoz dögivel, ha pedig Hófehérke előkerül, őt is levadászhatja majd a némber. Bár jobban belegondolva talán azt is mondhatná, hogy ő már elintézte a púderes bőrű királykiszasszonyt, ezzel plusz pontot szerezne és újabb rovátkát a hazaútra szóló jegyén.

– Mily védtelen utazó töri útját az ezeréves fák sötétjétben? – csendült fel egy hang a háta mögött, pedig a távolban mintha a lassan felkelő nap fényében felbukkant volna a vár csúcsa. A boszorka a szemét forgatta, de végül megfordult, és a legbájosabb mosolyát is az arcára pattintotta.

– Na mit akarsz? – vetette oda foghegyről a fehér lovon közeledő daliás hercegnek, aki elsőre kissé megütközött ugyan, de a kelő nap fényében fürdő csinosnak tűnő arc így is hatással volt rá, no még a ruha! A Vasorrú olyan dekoltázst varázsolt magának újdonsült fiatal testére, ami bizony jócskán elvonta a figyelmet az afféle apróságokról, mint a stílusa.

– Csupán segítségemet ajánlanám fel, drága hölgyem. Nem védtelen leányoknak való a veszélyes erdő így hajnaltájt. Merre tartasz? Elvinnélek lovamon, vagy kíséretül melléd szegődnék – susogta a férfi, mintha valami verset szavalna, amitől a boszorka nem tudta eldönteni, hogy nevetésben törjön ki, vagy a rosszullét környékezze inkább.

– Végülis… – gondolkodott el mégis. A királyfi hasznos lehet, akár plusz zálogként a Fekete királynő számára, vagy előételnek egy nehézfelfogású medvének, amivel ő nem tudna mit kezdeni. – Jó legyen, velem jöhetsz, de nem ülök a lovadra és főleg nincs semmi tapi suttyomban, világos? Nem olyan könnyen kapható kis hercegnőcske vagyok ám, aki egy csóktól máris a karodba omlik!

– Kérésed számomra parancs, nemes kisasszony! – ezen a ponton már tényleg kevés választotta el a boszorkát a hangos nevetéstől, de végül sikerült köhögést imitálva elnyomnia magában.

Micsoda egy fafej! Talán régen tényleg volt idő, amikor ábrándozott róla, hogy érte is eljön a herceg, mint a mesében, hiszen mint tudjuk a rosszak ritkán kapnak jutalmat a történetük végén. Ám most, hogy itt állt előtte... ez a pojáca cseppet sem tűnt jutalomnak. Átok lenne, ha minden nap ilyen fennkölt szavakat kellene hallgatnia.

A herceg mellé szegődött hát, egyik keze a kantárszáron pihent, a másik pedig minduntalan a kardjára ugrott, amikor zajt hallott a fák közül. A Vasorrú ilyenkor csak a szemét forgatta. Hogy lehet valaki ennyire ijedős?! Remélte, hogy a fickó nem kezdeményez majd beszélgetést vele. Egy ideig úgy is tűnt, imái meghallgattattak, mert csendben értek el a vár kapujáig, ahol a férfi megtorpant lovastul.

– Mintha a Gonosz mostoha várához érkeztünk volna. Veszélyes a hely! Nem javaslom, hogy itt szállj meg, csodás leány – harsogta, ami a bosziból ideges dobbantást váltott ki. Egyrészt kíváncsi volt, hogy miféle fárasztó becézgetést képes még kiagyalni ez a hercegecske, másrészt hihetetlen, hogy eddig nem jött rá, hogy ide jönnek. Egyetlen ösvény visz a vár kapujáig és azon lépkedtek már jó ideje!

– Na jól van hapsikám, már nagyon unom ezt a dumát. Pattanj le a lóról és tedd félre ezt a riadt nyuszi ábrázatot. Nem illik hozzád. Ha így folytatod elmesélem szíved hölgyének, Hófehérkének, hogy nem csak bárgyú vagy, hanem ijedős is – eresztette ki végre a hangját és a véleményét is hősnőnk, akinek már nagyon elege kezdett lenni a sok vesződségből.

Elkapta hát a kopogtatót, és döngetni kezdett a vár kapuján, mire hamarosan egy cudar arcú fekete páncélos őr jelent meg előttük.

– Na, pattanj már le a lóról! – förmedt rá újra a hercegre a bába, aki a meglepettségtől megszeppenten teljesítette a feladatot, míg a boszi a kapu őréhez fordult. – Őfelségével volna egy találkozóm, bár ő nem tud róla, de lenne egy remek ajánlatom neki, amit biztosan szívesen fogad majd. Megtennéd, hogy nagyon gyorsan beengedsz minket? Ideje lenne hazamennem végre!

– Őfelségre nem fogad hívatlan látogatókat! – vágta rá az őr.

– Na ne szívózz már! Nem fog örülni, ha megtudja, hogy miattad maradt le az ajánlatomról. Hidd el nagyobb bajba kerülsz, ha nem engedsz be, mintha igen – azzal kicsit kihúzta magát, hogy az őr figyelme a tiszta gondolatok útjáról kissé elkalandozzon a női bájak irányába. Szándékosan mély és szapora levegővételekkel fokozta a hangulatot, csak aztán kezdett el csettintgetni az férfi orra előtt, amikor már kellően lezsibbadhatott az agya.

– Fáradjatok beljebb. Esetleg a dolgod után ihatnánk is valamit a Férges alma fogadóban – kezdett bele, de a Vasorrú már el is lépett mellette, hogy elkapva a ló kantárját a herceget is magával invitálja. Végtére is ő a herceg fehér lovon, csak nem hagyja veszni a paripát, így kelletlen a védelme alatt álló nemes hölggyel tartott.

A Vasorrú, ahogyan felmérte a várat, azért elmerengett rajta, hogy nem lehet rossz egy ilyen helyen élni, de jobban belegondolva hiányzott a mézeskalács kunyhója is. Ott már ismerte minden porszem, sütemény, ketrec és félre dobott csont helyét.

A folyosókon lépkedve lassan érezni kezdte, hogy a muffin hatása kezd szertefoszlani, így amikor végre beléptek a trónterembe a mostoha színe elé, a herceg már elképedve meredt vas orrára és hajlott hátára. A dús keblek is szertefoszlottak, mármint kissé átalakultak és lejjebb kerültek.

– Mi járatban vén csoroszlya? – dörrent a csendbe a királynő hangja.

– Őfelsége! Nagy bajba keveredtem és a segítségedet venném igénybe, persze nem csak úgy ingyen. Hoztam neked egy herceget, gyűlölt Hófehérkéd szíve szerelmét, afféle előétel gyanánt. Ellenben azt is tudom, hol húzta meg magát a lány, akinek sorsát a szíveden viseled, vagy inkább a szívét viselnéd el a tányérodon? Talán, ha én eltűnök innen ő újra meglesz, és végre elláthatod a baját. Csak annyit kérek cserébe, hogy segíts hazajutnom. Tudtommal varázserőd van, sőt hallottam pletykákat, hogy a tükröd is kaput nyithat más helyekre.

A Gonosz mostoha láthatóan mérlegelte a lehetőségeket. Bizonyára az járt a fejében, hogy akár ki is szedhetné a Vasorrúból az információkat és kipenderíthetné a várból, de akkor ezen a világon már feleslegesen sok gonosz maranda, és még a végén riválisként kellene tekintenie rá. Nem, annak nem sok értelme lenne.

– Jó, talán hajlok rá, hogy segítsek neked, de csak mert mi folyton pórul járók tartsunk össze. Itt a térkép mutasd, hol találom a lányt és apró barátait!

A herceg ekkor ocsúdott fel dermedt meglepetéséből. Kardot rántott, és a két nő legnagyobb meglepetésére megadásra szólította fel őket. Büszkén húzta ki magát, daliás arcán eltökéltség tükröződött. Bizony meg akarta védeni Hófehérkét, pedig csupán egyszer látta a meseszép hercegnőt.

A két gonosz egyszerre nevetett fel, ki-ki a maga dermesztő hangján, aztán néhány őr rontott be, hogy elfogják a szegény hőslelkű lovagot. A királynő szenvtelen mosollyal rázta meg a fejét, és intett a tükör irányába.

– Mindig azt hiszik, hogy a szavak bármit is érnek ellenünk. Röhej! – csóválta a fejét. A tükör ekkorra már kavarogni kezdett, a Vasorrú pedig mintha látta volna felsejleni mögötte a vágyott kunyhót mézeskalács tetejével együtt. A Királynő kezébe nyomta hát a térképet, csúnya vigyorra húzódott a szája, és átlépett az átjárón. Még hallotta visszhangozni a másik kacaját, aztán hirtelen csend és sötét ölelte körül.

Érezte, hogy a padlón fekszik. Rozzant hátának nem tett jót a hideg kő, így hát felállt... volna, de a feje nagyott koppant a rácson. Szeme lassan megszokta a félhomályt. A házában volt, de azon belül bizony az egyik ketrecben kuporgott. Ha az átjáró még nyitva lett volna, a Gonosz mostoha is hallotta volna a Vasorrú bába rekedt üvöltését, de szitkai már nem értek el a másik alávaló nőszemélyhez.