Képzelj el egy kicsiny várost, hegyek s völgyek között, ahol nem csak afféle ritka látogató a hó. Itt aztán fehér a táj az év majd minden napján. Nem szántják fel autók, igazán mesebeli a látvány. Persze hihetnéd azt, hogy egyesek bosszúsággal fogadják, ám az itt lakók már megszokták a hótalpakat és a lapátot.

Karácsony közeledtével, hogy is lehetne másképp, a városka lakói is házaikat díszítették. Összeírtak már minden listát, jó részét már be is szerezték. Ajándékok vártak elrejtve és a karácsonyi menüt is már a többség megtervezte.

A városka pékje sem állt meg, hiszen ő volt a cukrász is. Boltjában szebbnél szebb sütemények sültek. Ha belépnél most oda, biztosan megkorranna a gyomrod, és összefutna a szádban a nyál. Oly csodás illatok szálltak minduntalan a résnyire nyitott ablakon, hogy senki se tudott csak úgy elsétálni mellette. A fahéj és a frissen sült alma mellett, cukormáz és marcipán illata keveredett, édeskés lekvárokkal és puha piskótákkal. Szinte már akkor érezhetted a szádban az ízek csodás összhangját, amikor beléptél a boltba.

Erik, ugyanis így hívták a cukrászt, cseppet sem szerette a karácsonyt. Ő volt ugyanis az egyetlen a városban, aki egyedül töltötte az ünnepeket. Igaz, minden évben hívták őt ide is, oda is, de túlságosan szerény volt ahhoz, hogy elfogadja.

– Ó, köszönöm kedves Poppy, de még sem törhetek be csak úgy a családjukba – mondta.

– Nem, drága Florence, biztosan kellemetlen lenne egy távoli ismerőssel tölteni az ünnepeket – szabadkozott.

– Remekül érzem magamat így is, higgye el Robert. Esetleg jövőre – hárított.

És így tovább. Minden évben talált valamilyen kifogást, amivel kihúzta magát a meghívások alól, pedig tudjátok tényleg mindig akadt valaki, aki vendégül látta volna. Hogy együttérzésből vagy sajnálatból, ezt ki-ki döntse el maga. Valójában senki sem értette, hogy Erik miért van egyedül, hiszen igazán kiváló cukrász hírében állt és a kedvessége is ismeretes volt a környéken. Talán, ha nem lett volna ennyire szerény, ha elfogad egy-egy meghívást, máshogy alakul a sorsa.

Ám ebben az évben se volt másképp, a pékség kirakatát épp csak hevenyészett díszekkel dekorálta, hiszen nem járta át úgy az ünnep szelleme, mint a többi lakót. Kitett néhány girlandot és egyetlen fényfüzér is ott árválkodott az ajtaja felett. Koszorút is csak azért tett az ajtóra, mert nem akarta megbántani kedves szomszédját, Anne-t, akitől kapta.

Karácsony napja előtt pontosan egy héttel, úgy tartották a városban, mindenkit megtalálnak a csodák. Talán ez volt azonban az első év, amikor minden egyes lakó titkon azt kívánta, amikor felpillantott a legfényesebben világító Sarkcsillagra, hogy végre Erik is találja meg a boldogságot. A korábbi években is előfordult már, hogy valaki gondolt rá, de a többségnek mindig meg volt a saját baja, amikre megoldást várt.

Így történt hát, hogy ezen az éjszakán, pontosan egy héttel karácsony éjjele előtt a Sarkcsillag még fényesebben ragyogott, mint azelőtt bármikor. Oly erősen, mintha csak azon dolgozott volna, hogy elérje a földet, mintha csak el akarta volna nyomni, még a Holdat is! Hogy hiszitek-e vagy sem, azt én nem tudhatom, de a mese úgy tartja, a csillagból egy apró darab vált le és egészen a pékségig szállt, ahol Erik épp legtitkosabb vágyát suttogta a sötétbe...

A másnap reggel, a cukrász számára épp úgy indult, mint máskor. Korán ébredt. Mit korán! Hajnalnál is előbb, amikor még mindenki az igazak álmát alussza, hiszen másképp hogyan került volna friss kenyér vagy épp kakaós csiga az asztalokra. Tette a dolgát, mint mindig, míg nem egy vékonyka hangra lett figyelmes.

– Szia!

Erik meglepetten kapta fel a fejét. Az ajtó még zárva volt, a nyitva táblát sem fordította kifelé, és egyébként is a dallamos kis csengettyű pontosan jelezte, ha valaki betért a boltba. Megrázta hát a fejét, hisz bizonyára képzelte a hangot, és a raktárba indult egy újabb zsák lisztért.

– Szia! Erik vagy, ugye?

A hang ezúttal közelebbről jött, épp Erik háta mögül. Olyan hirtelen perdült meg, hogy majdnem elveszítette az egyensúlyát zsákostól, mindenestül. Épp csak megtudott állni a lábán, de hiába kapkodta ide-oda a fejét, senkit sem látott.

– Egy kicsit lejjebb.

A hang egészen a lába irányából jött, így lassan arra pillantott, majd pislogott egyet, aztán egy újabbat és amikor már tizedszer csukta be és nyitotta ki a szemét, halkan fújt egyet.

– Képzelődöm!? – Hogy ezt kérdezte, vagy kijelentette, abban maga sem volt biztos, ugyanis előtte egy kis mézeskalács ácsorgott. Alig ért a bokája fölé, kezében egy cukorpálcát szorongatott, ami persze kissé érdekes látvány nyújtott, hiszen ujjai nem voltak.

– Nem hiszem, hogy képzelődnél. Persze, ha teszem azt úgy látod, hogy esik a hó a boltban, akkor erről lehet szó. Valamilyen furcsaságot vettél észre?

– Igen, téged!

– De hát én tegnap is itt voltam.

– De nem itt a padlón. A pulton voltál, még hozzá a dobozban! – Az említett irányba pillantott, a karácsonyi mintás fém dobozra, amiben a Poppy által rendelt mézeskalácsok várták a vásárlót.

– Ó, hogy erre gondolsz. Hát onnan másztam ki, de visszazártam a dobozt, hogy a többiek meg ne száradjanak – húzta ki magát büszkén a mézeskalács.

Erik csak értetlenkedve rázta a fejét, óvatosan kikerülte a figurát, aztán megnézte a dobozt. Szépen sorban kipakolta belőle mind a tizenegy süteményt, aztán vissza is rakta őket és újra rátette a tetejét. Felnevetett. Na nem vidám és jókedvű nevetés volt ez, inkább értetlen és talán kissé kétségbeesett is.

– Ebben tegnap még tizenkettő volt.

– Mint mondtam, kimásztam. Nagyon értetlen vagy, pedig úgy tudom jóbarátok lehetünk.

– Mi?

– Mondom jó-ba-rá-tok! – Erik értetlen képét látva a mézeskalács újra felsóhajtott. – Az este kívántál valamit igaz? – A férfi bólintott egyet. – Azt kívántad, bár lenne egy jóbarátod. Hát itt vagyok!

– De te egy mézeskalács vagy.

– Te meg egy ember, ha tisztázni akarod a tényeket.

– Én készítettelek! – fakadt ki Erik.

– Figyelj, ez a beszélgetés kezd egyre jobban fárasztani. Mi lenne, ha csinálnánk valamit együtt? Nincs neked dolgod? Tudtommal hamarosan nyit a bolt és hogy őszintén megmondjam jelenleg nem a legkellemesebbek az illatok idebent.

Erik ekkor kapott észbe. A kenyér! Előző nap mindent előkészített, ahogyan szokta, és mostanra már bent sültek a kenyerek, ám a döbbenete elnyomott minden más érzékszervet, így észre sem vette, hogy az idő már túlhaladt azon a ponton, amikor le kellett volna kapcsolnia a sütőt.

Az égett kenyér incidens után Erik napja meglepően jól telt, miután sikerült megszoknia a tényt, hogy egy élő és beszélő mézeskalács figura lett a segédje. Legnagyobb meglepetésére igen jól összeszoktak néhány óra alatt, és az esti készülődés, amikor a másnapi alapanyagokat készítették össze, már úgy ment, mintha ezt mindig is együtt csinálták volna.

– Nos, azt hiszem jöhet a jól megérdemelt pihenés.

– Jó éjszakát Erik!

– Neked is… – a férfi ezen a ponton elakadt, hiszen még nem találtak ki semmiféle nevet a mézeskalácsnak. – Van neked neved?

– Szeretnéd, hogy legyen? Mit szólnál ahhoz, hogy Fahéj? Imádom az illatát és a színem is olyan.

– Jó, legyen Fahéj. Szoktál te aludni, Fahéj?

A kis mézeskalács csak megvonta a vállát, aztán megpörgette a kezében a cukorpálcát, amit azóta is magánál tartott, mintha csak érezte volna, hogy fontos, aztán kényelmesen elhelyezkedett a pulton az egyik cipótartó kosárban.

– A többiek is jó helyen vannak ugye? – kérdezte, amikor Erik már a hátsó szoba felé indult.

– Mármint a többi mézeskalács? – döbbent meg Erik. – Biztosan. Karácsonyra rendelték őket, és talán még nem dézsmálták meg őket Poppy gyerekei.

– Hogy érted azt pontosan, hogy megdézsmálják őket? – ült fel hirtelen Fahéj.

– Szerinted mi történik az innen elvitt süteményekkel és pékárukkal?

Fahéj szeme tágra nyílt, ahogyan lassan ráeszmélt a keserű igazságra. A többieket, a testvéreit, akikkel egy azon tésztából készültek, talán már meg is ették, de ha nem, hát kegyetlenül befogják falni őket, cukorgombostól és mindenestül.

– Megeszik őket... meg fogják enni őket... – suttogta fájdalmasan.

– De hát ők erre készültek. Sütemények. Nem olyanok, mint te.

– Tegnap még én is olyan voltam, mint ők. Ha holnap már nem beszélnék, megennél?

– Dehogy! Az teljesen más!

– Már miért lenne más? Mi lenne, ha ők is élhetnének? Talán van rá mód.

– Ilyesmi nem történik gyakran, és nekem bőven elég egyetlen barát is. Ne aggódj, Fahéj. Azok csak szimpla mézeskalácsok. Nem éreznek. Egyedül te vagy különleges. Egyedül te lettél a barátom – ezzel Erik elmosolyodott, miközben közelebb lépett, és finoman megpaskolta Fahéj fejét. Egy vékony szelet, még puha kenyérrel takarta be, aztán egy hatalmas ásítás után aludni indult.

– De nekem talán nem elég egyetlen barát, hisz senki mást sem ismerek... – dünnyögte még magának a sötétbe Fahéj.

Szegény kis mézeskalács akárhogy próbálkozott, nem jött álom a szemére. Valójában egyáltalán nem is volt álmos, ahogyan éhes sem, hisz sütemény volt, egyszerű tészta. Nem olyan igényei voltak, mint egy embernek. A varázslat életre keltette, és nem hagyta kiszáradni, de attól még nem változott meg a belseje, hiába érezte, hogy nem létező szíve telve van aggodalommal. Féltette a társait, akik nem védhették meg magukat, és akik nélkül egyedül érezte magát a sötét és magányos éjszakában. Egyre inkább úgy érezte, hogy nincs ez így rendjén. Innentől minden egyes éjszakát egész életében, amiről azt sem tudta meddig tart, egyedül kell majd töltenie. És vajon mi lesz akkor, ha Erik más barátot is talál magának? Hisz ember volt, a városban sokan kedvelték, még ha ő visszafogottan mindig el is utasította ezeket a közeledéseket.

Bosszúsan lökte félre a kenyérszeletet, aztán egy lendületes ugrással máris a padlón termett. Kiügyeskedte magát a levélbedobón is, így aztán hamar az utcán találta magát. A tél hidege didergőn ölelte át a benti meleg után, de nem törődött vele, hisz odakint minden csodálatosan csillogott. A lámpák fénye visszatükröződött a hófehéren szikrázó havon, amitől az egész város mesevilággá változott. A házakon karácsonyi fények világítottak, tetejük pedig úgy festett mintha vastag réteg porcukorral szórták volna meg. Az embernek kedve lett volna beleharapni. A levegő olyan tiszta és friss volt, amit talán olyasvalaki, aki nem a hegyek között él, sosem tapasztalhat meg.

Fahéj eltökélten indult meg, kikerülve minden hóbuckát, amiben elmerülhetett volna. Tudta, valahogy érezte, merre kell mennie, így nem telt sok időbe, míg a kihalt, csendes úton eljutott a kiszemelt házig. Felugrott az ablakpárkányra, ahonnan hamar meglátta a konyhaasztal díszes terítőjén árválkodó dobozt. A dobozt, amiből ő maga is kimászott. Kezében bizseregni kezdett a cukorpálca. Furcsa erő járta át, amitől a testében minden egyes lisztszemcse, de még a cukorgombjai is bizseregni kezdtek...

Erik motoszkálásra ébredt és fényre, túlságosan sok fényre! A nap már javában sütött, szikrázón tört be az ablakon, amikor álmosan botorkálva végre elért az ablakig, és elfordította a spalettákat.

– Reggel van? – döbbenten motyogott, aztán gyorsan magára kapta a ruháit.

Kopogtak. Először csak halkan, majd erősebben. Egy, aztán mintha több különböző zörgést is hallott volna és persze hangokat. Ismerősek voltak, többhöz kedves városlakók arcát társította fejben, ám a hangjuk most nem tűnt vidámnak. Bosszúsak voltak, miközben a nevét kiáltották.

– Erik! Mégis hol vagy?

Már épp azon gondolkodott, mit is mondjon, miért nem készült-e a friss kenyér és a jól megszokott nyalánkságok, de egyből elakadt a szava, amikor kilépett a bolt vendégterébe. A megszokott reggeli csend és nyugalom helyett, zűrzavar és hatalmas fennforgás fogadta. A pult csupa liszt volt, a padlón kenyérgalacsinok hevertek, de még egy ripityára tört lekváros üveget is látott az egyik sarokban, amelyben...

Lassan felfogta, hogy a mozgás mihez tartozik, ahogy végre átlátott a káoszon. Az üzletben megannyi mézeskalács figura ugrált, szökellt és szaladgált. Egyesek porcukorral hintették egymást, mások lekvárban fürödtek, de akadtak olyanok is, akik kenyérgalacsinokkal hógolyóztak. Akkor torpantak csak meg, amikor meglátták Eriket.

– Látod! Most már nem ehetik meg őket! – ugrott fel a pultra Fahéj. Ő volt az egyetlen, aki viszonylag tisztának tűnt. Előző nap békés arcán most eltökéltség tükröződött, ahogyan az egyik kezében egy fakanalat szorongatott.

– Mégis mit műveltél? – fakadt ki Erik.

– Nem tudtam aludni.

A kopogás közben egyre erősödött, és most már a kirakaton át is felhangzott, ahol döbbent arcok próbáltak belesni a dekoráció között. Erik közben arra eszmélt, hogy valami megszúrja a lábát. Apró szúrás volt ugyan a bokája tájékán, de attól még nem kevésbé kellemetlen. Az egyik kis mézeskalács, ami fél lábon ugrált – ugyanis a másik lába hiányzott –, egy villával böködte Erik lábát.

– Kifelé! Elfoglaljuk a boltot! Le a falánk pusztítókkal! Szabadságot a mézeskalácsoknak!

Erik csakhamar az utcán találta magát a többi ember között, és bizony azt hihetnénk, ezen a ponton szörnyű fordulatot vett a mese. A mindig oly békés városka, ahol már mindenki a karácsonyra készülődött cukormázas harcok színterévé válhatott volna, ha Fahéj és Erik végül nem ülnek le tárgyalni. Ne féljetek, a lázadás hamar elcsitult, és a karácsony sem maradt el. Ám ne feledjétek, ha az Alpokban jártok és egy díszes barlangra bukkantok, ne menjetek be csak úgy hívatlanul!

Úgy tartják ugyanis, hogy van odabent egy kicsinyke város, nem túl nagy, de mindenhol csupa cukormázas. Ott élnek az életre kelt mézeskalácsok, ám egy közülük néha nap titkon elhagyja rejtekét. Igaz, Erik azóta levetkőzte szerénységét, és nem egyedül tölti az ünnepeket, ám karácsony másnapján, minden évben találkozik az első jóbarátjával, aki akkor is szívesen szegődött mellé, amikor mindenki mást eltaszított.

Így szól hát a mese, ha hiszitek, ha nem, és így született meg a város, ahol sohasem esznek mézeskalácsot.