Egy üres szobában állok. Tökéletes négyzet alakja lenyűgöz annak ellenére, hogy csupasz szürke falai színtelenül ölelnek körbe. Halvány fény pislákol, de nem tudom honnan jöhet, mert sehol sem látok lámpát. Minden csendes, minden üres körülöttem. A levegő is rezzenéstelenül áll, mintha egy tökéletesen steril helyen lennék.

Halk pittyegés ütemes hangját hallom csupán, de ez is olyan érzés, mintha rettentő távolról érkezne hozzám, akár ha vastag függöny tompítaná a zajt.

Tétován meredek az előttem álló nagy vörös ajtóra. Szépen megmunkált cirádás fa, gomb formájú arany kilinccsel. Érdeklődve figyelem kicsit, aztán bizonytalanul közelebb lépek. Hangok szűrődnek ki mögüle. Lágy megnyugtató dallam, ismerős gurgulázó kacaj, halk hívogató suttogás. Ahogy a kilincsre helyezem a kezem, almás pite jól ismert illata tolakszik az orromba. Mélyet szippantok belőle, hogy egészen átjárjon minden ízemben. Az illat, mint ezernyi szép emlék lágyan ölel körbe. Megborzongok. Béke és nyugalom száll meg, amíg meg nem csapja a fülem a hang a hátam mögül.

Lassan megfordulok és végre észreveszem az élénk kék ajtót is. Szinte kiviláglik az unalmas szürke falból. Az előbbi nyugodt érzés tova száll, ahogy ránézek. Szívem vad zakatolásba kezd. Furcsa, mert érzem, de ahogy lepillantok nem látok semmit. Mintha ott se lennék, miközben mégis ott vagyok.

Izgatott lelkesedés fog el, ahogy közelebb lépek az ajtóhoz. Kezem lassan az ezüst kilincsre csúszik. Az arany gombbal ellentétben, ami bársonyosan melengette az ujjaimat, ez hűvös, de mégis bizseregni kezd tőle a bőröm. Belesimul a tenyerembe, mintha csak pont oda illene, én mégis hátrapillantok a vállam felett a vörös ajtóra. Halk hangokat hallok mindkét irányból. Hívogatnak, beszélnek hozzám, miközben emlékek özönét idézik elmémbe. Elmúlt borongós napokét ugyanúgy, mint boldog és szép pillanatokat.

Hátrébb lépek és megállok épp félúton, hogy aztán tétován nézzek egyikről a másikra, majd újra vissza. Tudom, valahol a lelkem mélyén azt súgja egy hang, hogy ha meghozom a döntést, már nincs visszaút. Ha kiválasztom az egyik ajtót és átlépek rajta, már nem másíthatom meg az akaratomat és nem nézhetem meg mit rejt a másik.

Perceknek tűnik, amíg őrlődöm, de abban sem vagyok biztos, hogy nem órák telnek el, netán napok. Ebben a csupasz szobában óra sincs, és nem érzékelem az idő múlását sem. A lábaim, amiket lepillantva nem látok csak érzem a jelenlétüket, nem fáradnak el az ácsorgás során, mégis végül törökülésben elhelyezkedve ülök le a padlóra. A végtelennek tűnő perceket végül halk nesz töri meg. A vörös ajtó arany gombja finom kattanással fordul el, és mintha üdvözlő csilingelést is hallanék, amikor résnyire kinyílik. Feltápászkodom és bizonytalanul lépek egyet felé, amire végre feltárul, és egy régről ismerős arc bukkan fel mögötte.

– Nagymama, te itt? – kérdezem reszketeg hangon.

Oly sok éve már, hogy nem láttam ezt a kedves mosolyt, hogy könny szökik a szemembe, ahogy megáll előttem. Aprócska termete mit sem változott. Épp olyan most is, mint az emlékeimben. Vele együtt még erőteljesebb almáspite illat lengi be az üres szobát, én pedig mosolyogva lépnék közelebb, ha nem nyújtaná ki felém a karját és állítana meg.

– No-no! Még nincs itt az idő kisunokám - rázza meg a fejét, amitől ősz göndör fürtjei szanaszét szállnak.

Furcsa, de mintha az ajtón túl lágy, meleg szellő fújna, folyamatosan hátán víve a jó emlékek illatát. Bekukkantok a válla felett, hogy lássam hová is vezet az ajtó, de olyan erős a meleg fény, hogy nem látok tovább néhány centiméternél.

– Szeretnék veled tartani. Ez a szoba olyan hűvös és rideg, én pedig nagyon fáradt vagyok. Már jó ideje várakozom. Kérlek, hadd menjek veled! – kérlelem újra kicsit közelebb lépve, de ő nem enged tovább, csak megfogja a kezem.

– A másik utat kell választanod. Idővel majd újra találkozunk, ígérem.

Finoman megszorítja a kezem, még érzem lágy érintését az arcomon, aztán gyorsan hátrébb lép, és mielőtt még reagálhatnék, behúzza maga mögött az ajtót, és újra kattan a zár. Csalódott sóhajjal fordulok vissza a másik ajtó felé. Talán igaza van, hiszen ő oly sok mindent jobban tudott, és oly sok jó tanáccsal látott el mindig.

Hiába csábít az almáspite csodálatos illata és a vörös ajtóból áradó kellemes melegség, végül rászánom magam, és újra az ezüst kilincsre csúsztatom a tenyerem. Tétovázom még néhány pillanatig mire végül lenyomom, és lassan kitárom az ajtót. Mögötte bizonytalan sötétség vár csak. Utoljára még hátrapillantok a béke és nyugalom felé, ám végül nagy levegőt veszek és belépek a feketeségbe.

Először az ütemes pittyegést hallom meg. Az eddigi csend után most olyan erősen hasít a hang az elmémbe, hogy legszívesebben a kezeimet a fülemre tapasztanám, amíg nem enyhül, de még tompának érzem a testem, hogy mozdulni tudjak. A fény is erős, ezért hunyorogva próbálom kinyitni a szemem.

Hallom, hogy valaki halkan szipogni kezd, majd egy pillanatra mintha felzokogna, aztán egy aprócska test nyomását érzem meg a mellkasomon. Ahogy nyitogatom a szemem, lepillantva végre meglátom a szőke tincseket is. Ösztönösen hajolok hozzá közelebb, belelélegzve a fejecske csodásan ismerős illatát.

– Csak óvatosan, még nagyon vigyáznunk kell rá.

Tör utat az éles pittyegésen keresztül az ismerős hang. Elmosolyodom, és végre sikerül megmozdítanom a két karomat, hogy magamhoz szorítsam a törékeny kis testet. Folytogatnak az érzések, ahogy körbepillantva meglátom a könnyel teli, de mégis mosolygós arcokat, és ekkor már tudom, hogy bár rettentő fáradt vagyok, mégis jól döntöttem. Végül az övén állapodik meg a tekintetem.

– Kérsz valami drágám? Szomjas vagy? – kérdezi lágy hangon.

– Egy kis víz jól esne, és szívesen ennék almáspitét – bököm ki halkan, kissé még rekedten. – Olyat, amilyet a nagysi sütött régen.

– Az egy kis időbe beletelik, de estére készítek neked! Amint hazaérek, azzal kezdem! – vágja rá még mindig könnybe lábadt szemmel az ágy melletti széken ülő édesanyám.

Lassan újra végigtekintek rajtuk, a számomra oly fontos embereken.

A kórházi szoba fala is szürkés, mint a szoba, ahol voltam, de jóval világosabb, hiszen a nagy ablak rengeteg fényt enged be. Tele van az egész vázákkal, amikben friss virágokat símogatnak a nap meleg sugarai.

Arcomon fáradt mosoly játszik. Igen, a nagyinak ezúttal is igaza volt, még nem a vörös ajtót kellett választanom, bármennyire is hívogatott a mögötte megbújó béke és nyugalom, hiszen itt sok kedves arc várt rám, és a mérhetetlen szeretet mellett még rengeteg teendő.